Vegyes érzésekkel fogadom az ENSZ által minden évben megrendezésre kerülő COP konferenciákról szóló híreket. 2015-ben a Párizsi Megállapodás felvillanyozott, azt gondoltam mérföldkőhöz értünk, végre minden szektor – az állami, a vállalati és a magán – megértette, hogy a klímaváltozás ellen csak összefogással tudunk fellépni, csak együtt érhetünk el sikereket. Azóta eltelt 9 év és a várt eredmények valahogy nem akarnak megérkezni, a globális felmelegedés még mindig gyorsvonatként közeledik felénk, ami elől egyre nehezebb lesz elugrani. Főként azért, mert a fürgeségünk, a reakcióidőnk megkopott az idők során. Olyan régóta közeledik az a vonat, hogy nem is hisszük el, hogy valaha ideér, csak amikor már késő lesz. Mi ennek az oka?

Idén 29. alkalommal szervezték meg a világ legnagyobb klímakonferenciáját, ahol a fejlődő és fejlett országok, azaz az alacsony és a magas üvegházhatásúgáz-kibocsátású országok tárgyalóasztalhoz ülnek, hogy a környezeti károkozásokat a lehető legnagyobb mértékben csökkentsék és ezáltal esélyt adjanak az emberiségnek egy élhető jövőre. Nagy szavak, de valójában tényleg erről van szó. A jelen döntéshozói meghatározzák a jövőnket, a felelősségük talán sosem volt nagyobb. „Csak jó, okos döntéseket kell hozni. Mi sem egyszerűbb!” – gondolhatnánk, ugyanakkor a helyzet ennél bonyolultabb. A klímaváltozás elleni fellépés ugyanis lemondásokkal jár, anyagi ráfordítással, csökkenő voks-számokkal. Olyan döntéseket is meg kell hozni, amelyek a jelenben népszerűtlenek és csak az utókor fogja azokat megfelelő módon értékelni. Mivel a vállalatok vezetői és még inkább az egyes országok első emberei nem szívesen hoznak ilyen döntéseket, a COP konferenciák eredményei felemásak.

A nagy várakozásokat rendre csalódás követi, a záró deklarátumok sokszor távoli céldátumokat jelölnek meg, nem azonnali cselekvésre buzdítanak, a megelőzéshez, illetve az alkalmazkodáshoz szükséges anyagi erőforrások biztosításában – és főleg mértékében – nem sikerül megállapodni, a szankciók pedig súlytalanok (ha vannak egyáltalán). Mindeközben a tudományos éra kongatja a vészharangot, a globális hőmérséklet-emelkedés hatásait pedig a saját bőrünkön érezzük (gondoljunk csak az őszi USA-beli trópusi viharokra vagy épp a Valencia térségét sújtó özönvízre).

Persze, ne legyünk igazságtalanok: a COP konferencián résztvevők törekszenek arra, hogy globális szinten történjenek előrelépések, és hihetetlen mennyiségű munka áll annak hátterében, hogy egy-egy közös nyilatkozat megszülethet, hiszen számtalan különböző érdek ütközését kell egy közös, mindenki számára vállalható mederbe terelni. Ezért is tűnnek ezek sokszor semmitmondónak az egyszeri hírolvasók számára.

Legutóbb november 11 és 22. között az azerbajdzsáni Bakuban (már a helyszín is negatív visszhangot keltett, hiszen a világ egyik legnagyobb olaj- és földgázkitermelő országáról van szó) gyűltek össze a világ országainak vezetői, a nagyvállalatok, a tudományos élet és a civil szféra képviselői, hogy megvizsgálják az eddigi előrehaladást, számba vegyék az elakadásokat és azok okait.

Már előre lehetett tudni, hogy a legfontosabb kérdés a klímafinanszírozásé lesz. Régóta tartó vita, hogy miként lehetne hatékonyan segíteni a zöld átállásban a legszegényebb, a klímaváltozáshoz legkevésbé hozzájáruló (legkisebb ökológiai lábnyomú) országokat, amelyek ráadásul a legkitettebbek a klímaváltozás következményeinek. Ők a kárvallottjai a gazdagabb (fejlett) országok természeti erőforrásokat felélő, kizsákmányoló életmódjának. Elég csak a lassan elsüllyedő szigetállamokra gondolni vagy épp az elsivatagosodás miatt szenvedő afrikai törzsekre. Ők évről évre benyújtják anyagi igényüket, azonban a fejlett (donor) országok szeretnék biztosítva látni azt, hogy az általuk nyújtott támogatás valóban klímacélokat szolgál (pl. a fosszilisokról a megújulókra való átállást az energiatermelés terén). A helyzetet nehezíti, hogy az 1992-es Rió-i Klímacsúcs óta jelentősen átalakult, hogy mely országok tartoznak a fejlődő és melyek a fejlett kategóriába. A fejlődők között találjuk ma a legerősebb gazdasági fejlődést produkáló Kínát, Indiát is. Ezért fontos lenne különbséget tenni a valóban akut segítségre szorulók és az egyébként az üvegházhatású-gázkibocsátás mérséklésének finanszírozását önerőből, nemzeti szinten is megoldani képes országok között.

Tehát az idei klímakonferencia célja egy olyan pénzügyi csomag létrehozása volt, amely a világ legsürgetőbb szükségleteit célozza, és bár a kihívások óriásiak voltak, az elszántság is érezhető volt. E téren a COP29 sikeresen zárult, hiszen megszületett az a megállapodás, melynek értelmében a fejlett országok vállalták, hogy 2035-ig évente legalább 300 milliárd dollárt bocsátanak a fejlődő országok rendelkezésére (az EU 27 tagállama 2023-ban 31 milliárd dollárral járult hozzá az éghajlatváltozás elleni küzdelem finanszírozásához), a fennmaradó összeget pedig magánbefektetők biztosítják.

A résztvevő országok képviselői megállapodtak abban is, hogy már 2025-ben hozzáférhető lesz a klímaváltozással összefüggő veszteségek és károk fedezésére szolgáló ENSZ-alap, amelynek óriási jelentősége van a legkevésbé fejlett országok felzárkóztatásában.

Bár a megállapodás üdvözlendő, hiszen az évi 300 milliárd háromszorosa az eddigi összegnek, a fejlődő országok által benyújtott 1300 milliárd dollárnyi igénytől még messze van. Az eredmények rávilágítanak arra is, milyen fontos szerepe van a magánszektornak a valódi változások elérésében.

Az összefogás azért is sürgető, mert ha nem áll rendelkezésre elegendő forrás a fejlődő országok megújuló energia átállásának támogatására, az a globális hőmérséklet további emelkedését fogja eredményezni.

A közeledő gyorsvonat elől egyre nehezebb lesz elugrani...