„A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön.” Az indiánoknak tulajdonított mondás valójában David Brower környezetvédelmi aktivistától származik, aki ezzel a mondattal arra igyekezett felhívni a figyelmet, hogy a természeti értékek kizsákmányolása nem fenntartható, ha ezen az úton haladunk tovább, az utánunk következő generációk lehetőségeit éljük fel. Vajon ők miként gondolkodnak erről?

Magyarországon a környezeti nevelés már az óvodákban megjelenik, az életkori sajátosságoknak megfelelő formában ismerkednek a kicsik a természettel, a szerencsésebbek az óvodakertben hazai zöldségekkel és gyümölcsökkel, a komposztálás fortélyaival vagy épp a madárbarát kerttel.

Az alapok megteremtése nagyon fontos, hiszen az érzékenyítésre ez a korosztály a legfogékonyabb. Legyen szó növényekről vagy állatokról, a gyerekek többsége számára magától értetődő, hogy nem szabad kárt okozni bennük.

Később, az általános iskolában a környezeti nevelés, mint a Nemzeti Alaptanterv (NAT) része, szintén megjelenik, azonban igazán nagy hangsúlyt csak az Ökoiskola címet viselő intézményekben kap, ahol többnyire néhány – a téma iránt elkötelezett – tanár az, aki a „zöld” szellemiséget képviselve tereli egy csokorba az erre nyitott gyerekeket. Mire középiskolába kerülnek, már annyi inger éri őket, hogy a környezet- és természetvédelem csak egy lesz a sok foglalkozás, különóra, hobbi között. Ebben történhet változás azzal, hogy 2021 szeptemberétől választható tantárgy lett a fenntarthatóság. Először – a kerettanterv elfogadását követően – a 9-10. osztályosok számára készült tankönyv és munkafüzet, a tantárgyat oktató tanárokat pedig oktatási segédlettel, valamint egy 30 órás akkreditált továbbképzésen készítették fel az új terület oktatására. Ami egyáltalán nem könnyű feladat, hiszen a tantárgy célja, hogy rámutasson az összefüggésekre, és arra, hogy  a fenntarthatóságért mi magunk is sokat tehetünk odafigyeléssel, tudatos döntésekkel, hiszen minden tevékenységünkkel hatással vagyunk az erőforrás-készletekre, az élővilágra. 2022-ben a 11-12. osztályosoknak is elkészült a Zöld Föld tankönyv és munkafüzet, majd ősszel jött a hír: 2024-től már érettségizni is lehet a fenntarthatóságból! A tantárgyból nem „tételhúzós” vizsgát tartanak majd, hanem projektérettségit lehet tenni, a szóbelin a diákok bemutatják a vizsgált problémát, az alkalmazott módszert, a dokumentált munkafolyamatot és a felhasznált forrásokat.

Hatalmas lépés ez minden környezetvédelemért dolgozó számára, hiszen a jövőnk záloga a gyerekek, fiatalok környezettudatosságra nevelése. Mindaz, amit mi még mindig csak tanulunk (lásd szelektív hulladékgyűjtés, hogy csak a leghétköznapibb példával éljek), az számukra már magától értetődő lesz. Az lesz a norma és aki nem e szerint jár el, a renitens.

Eddig az oktatási intézmények szerepéről és felelősségéről esett szó, azonban nem szabad elfelejteni, hogy csak akkor alakulhat ki valódi, mély elköteleződés a környezet megóvása iránt, ha az belülről fakad, nem külső kényszer hatására. Ideális esetben az otthoni minta, és az iskolában hallottak, tanultak erősítik egymást. Sokat számít tehát, hogy mi az, amit otthon lát, tapasztal a gyerek, hogyan bánnak a szülei a hulladékkal, az energiával, a vízzel. Szabadidejükben sportolnak-e, jár-e a család kirándulni, kerékpározni, vízitúrázni. Ezek a tevékenységek nemcsak közelebb hozzák a fiatalokat a természethez, de a családi köteléket is erősítik, hiszen számtalan közös kalandban lehet részük, ha kilépnek a lakás falai közül.

Belenőni a „zöld”-ségbe

Az utóbbi években volt szerencsém nyomon követni, milyen hatással lehet egy gyerekre, ha a szülők olyan programokra viszik, ahol cselekvő részese lehet a környezetvédelmi munkának.

A Tiszai PET Kupa bő tíz éve alatt közel 200 gyerek fordult meg a folyótisztító versenyeken. Többségük azért jött, mert a szüleik benevezték a családot, barátokat. Azaz: nem volt választási lehetőségük. Ők azok, akik egészen fiatalon, 6-8 évesen csöppentek bele a vízitúrázással egybekötött folyótakarításba. Eleinte a legkisebbeknek még nem is annyira a szemétszedés jelenti az élményt, hanem az, hogy az egész napot a folyón, a szabadban töltik, más, hasonló korú gyerkőcök társaságában. Ahogy cseperednek, persze egyre fontosabbá válik az a munka, amiért a szüleik beneveztek a versenyre, hiszen ők is látják a több száz zsáknyi szemetet, a szelektálást és együtt örülnek a csapattal az eredményhirdetéskor. 13-14 éves koruk környékén jelenik meg az igény, hogy „leváljanak” a szülőkről, külön csapatot indíthassanak. Persze, erre ekkor még nincs lehetőségük, de érzékelhető, ahogy egyre komolyabban vetik bele magukat a munkába, egyfajta bizonyítási vágy munkál bennük. Már nemcsak a szüleik kedvéért jönnek, hanem mert érzik, itt valami fontos dologban vesznek részt. Valami különlegesben, amit nem minden osztálytársuk mondhat el magáról.

Aztán 16-17 évesen már önálló feladatvégzésre is felkérhetők, amiért nagyon hálásak, mivel tudják, hogy ebben a közegben mindenki munkája számít, az övék is ugyanannyit ér, mint a felnőtteké. Így lettek például tinilányok az ételosztás felelősei, vagy épp a közös terek tisztán tartói. De a PET Kupa pontszámait, azaz petákjait is a program indulásától fogva gyerekek tartják nyilván. Igaz, belőlük időközben 18 éves felnőttek váltak, akik még mindig kitartóan részt vesznek az összes versenyen. Sőt, a barátaikat is erre ösztönzik. Külön csapatuk a PET Kupa UP, vagyis utánpótlás nevet kapta. Önkéntesek, akik egy felnőtt iránymutatása mellett a versenyszervezésből, a gördülékeny megvalósításból is kiveszik a részüket – csakúgy, mint az ártéri szemétszedésből. Az évek során a gyerekekből felelősségteljes felnőttek váltak. És még mielőtt úgy tűnne, hogy ők mind egy „zöld burokban” élnek, gyorsan hozzáteszem, hogy éppolyan fiatalok, mint a kortársaik, előfordul, hogy egy nyári zenei fesztiválról érkeznek... igaz, többnyire oda is együtt mennek, mert az évek alatt a közös nyári bandázás barátsággá, erős közösséggé kovácsolta őket, akik szívesen töltik együtt a szabadidejüket – nem csak a Tisza mentén.

Jó látni, hogy a szülői minta ragadós, ahogy azt is, hogy nemcsak a tengerparti nyaralás lehet „menő” a fiatalok körében. Jót tenni jó. Mindegy, hogy hány éves az ember, az elvégzett munka utáni elégedettséggel vegyes büszkeség érzését újra és újra szeretnénk átélni. EZ szükséges ahhoz, hogy a környezetért való tenni akarás, valóban belülről fakadjon.

Szerző: Doró Viktória