Egy véges kiterjedésű Földön nem lehet végtelen a növekedés. Ez a gondolat adta az ökológiai lábnyom megalkotásának igényét több mint 60 évvel ezelőtt. Hiszen, fontos tisztában lennünk azzal, hogy a Föld eltartókapacitása meddig képes biztosítani a növekedéshez szükséges erőforrásokat, és mi történik, ha átlépjük a határokat. Képes a Föld „hitelezni” nekünk?

A fogyasztói társadalom – és úgy általában a gazdaság – alapja a fogyasztásra ösztönzés: minél több terméket gyártani és eladni. A birtoklás elérendő céllá vált: minél több tárgy szolgálja a kényelmünket, annál nagyobb biztonságban, jólétben élünk. Ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna!

A jólét ugyanis nem azonos a jól-léttel, azaz az élettel való elégedettséggel (vagy magasztosabban a boldogsággal). Attól, hogy valaki jómódban él, több ingatlant birtokol, több jármű áll a garázsában és megteheti, hogy a világ bármely pontjára elutazzon, még nem jelenti azt, hogy ő maga jól van. A pszichológia minden ága egyetért abban, hogy a boldogság forrása a társas kapcsolatok megléte, legyen szó erős családi kötelékről, párkapcsolatról vagy épp összetartó baráti társaságról, de még a munkahelyi közösség is segít abban, hogy mentálisan és fizikálisan is egészségesebbek, kiegyensúlyozottabbak legyünk.

Sőt, bebizonyosodott, hogy a vágyott gazdagság elérése csak rövid ideig ad örömöt. A legtöbbször elmagányosodás, depresszió kíséri „élvezőit”.

Ennek hátterében az áll, hogy az ember – különösen a fejlett országok lakossága – elfelejtett különbséget tenni az igényei és a valós szükségletei között.

Hiszen mi másra van szüksége az embernek ahhoz, hogy fennmaradjon, mint hogy fedél legyen a feje felett, legyen mint ennie, legyen egészséges és vegye őt körbe egy szerető, biztonságot adó közösség. Ezzel szemben az igények nem belülről fakadnak, hanem tanuljuk őket. A szocializáció során, a televízióból sugárzott reklámok által, a boltokat járva. Elhisszük, hogy vágyunk rájuk, miközben nem szolgálják az életben maradásunkat.

Gondoljunk csak bele, ha mindannyian a szükségleteinket elégítenénk ki, az egy nagyon puritán életmódhoz vezetne, de valóban olyan nagy baj lenne ez? Persze, a világ kerekének forgását nem lehet megállítani, pláne nem visszafordítani. Mégis, érdemes vetnünk egy pillantást a különböző országokra a boldogságindex (Happy Planet Index) segítségével. A  New Economics Foundation által kifejlesztett, röviden HPI-nek nevezett eszköz hasonlít a GDP-hez (bruttó hazai termék), ami az országok gazdasági teljesítményét mutatja meg. Azonban itt az egyes országok lakóinak élettel való elégedettségét (szubjektív), a születéskor várható élettartamát és az ökológiai lábnyomát veszik számba és ezek adnak ki egy pontszámot.

A 2024-ben megjelent legfrissebb jelentés megállapította, hogy az alapvető szükségletek kielégítése után a magasabb fogyasztás nem eredményez magasabb jólétet. A túlfogyasztás nem csak a bolygót károsítja, de az embereken sem segít. A jelentés azt javasolja, hogy a kormányok kezdjék el mérni azt, ami igazán számít: az emberek és a bolygó egészségét és jólétét.

Fontos kiemelni egy aggasztó eredményt is: egyetlen ország sem ért el „jó” pontszámot a HPI mindhárom összetevőjében. Ez azt jelenti, hogy például a közép-afrikai országoknak kicsi az ökológiai lábnyomuk, így ebben a kategóriában magas pontszámokat értek el, de sajnos alacsony a várható élettartam és a belső konfliktusok, háborúk miatt az élettel való elégedettségük is alacsony.

A HPI listáját elemezve (melynek első helyén Vaunatu szerepel) láthatjuk, hogy egyes országoknak – elsősorban az elmaradottnak tartott harmadik világban – a boldogságindexe, legalábbis a fejlődő országok irányából nézve meglepően magas. Mégis miért boldogabbak, mint azok, akik jólétben élnek?

Amit nyugaton a boldogság mércéjének tartunk (saját ház, nyaraló, több autó, luxustermékek birtoklása stb.), az nekik nem áll rendelkezésükre. Sőt, ha ezeknek az országoknak a GDP-jét nézzük, azt állapíthatjuk meg, hogy kimondottan szegény országokról van szó. Az ok abban keresendő, hogy szemben a nyugati társadalmakkal, ezekben az országokban tradícionálisan erős a szociális háló, a megtartó közösség, generációk élnek együtt, mindenkinek megvan a helye és szerepe a családban, a kisbabáknak éppúgy, mint az időseknek. Értékelni tudják azt a keveset, amijük van, örülnek a napnak, az esőnek, a természet ajándékainak és hálásak mindezért. Az élettel való elégedettségük, ami a HPI számításának szubjektív, önbevalláson alapuló eleme, magas.

Ezért is igazságtalan rájuk nézve, amikor évről évre aggasztóbb eredményeket tár elénk a Global Footprint Network, amely a Föld eltartóképességét méri fel. A jelenlegi életmódunkkal és fogyasztásunkkal 2024-ben elértük, hogy a globális túlfogyasztás napja augusztus 1-jére essen. Ez azt jelenti, hogy mindössze 7 hónap alatt elhasználta az emberiség a természeti erőforrásokat, amelyeket a Föld egy év alatt képes újratermelni. Vagyis mostantól év végéig a Föld „hitelez” nekünk. Hogy meddig, és mikor fogja benyújtani a számlát, az egy másik kérdés. A globális adatokat tekintve jelenlegi életmódunk alapján 1,7 Föld szolgálná ki igényeinket, a magyar átlagfogyasztás szerint még ennél is többre, két és fél Földre lenne szükség! Azok az országok, amelyeknek legkisebb az ökológiai lábnyoma, éppúgy kitettek a klímaváltozás negatív hatásainak, mint azok, akik a nagy lábon élnek.

Azok, akiket eddig a környezet állapota nem aggasztott, és ezért nem változtattak az életmódjukon, talán hajlandóak lesznek a boldogságkeresés igénye miatt visszafogottabb életet élni. Hiszen ha tudjuk, hogy a fogyasztás nem ad tartós boldogságot, akkor talán másban kellene keresnünk azt. Addig, amíg nem lesz túl késő.